Álarc

* Egy álarcosbál közepébe csöppenve igyekezhetünk elgondolkodni azon, mi a nehezebb: egy történet fonalát végigvezetni, vagy rájönni ki rejtőzik a saját maszkunk mögött? Persze, erre igen egyértelmű a válasz, de a figyelmeztetés nem árt, egy csapongó és kusza elbeszélés sorai követik a rövid felvezetést. 

Egy hatalmas és világos teremben gyülekeztek az emberek. Mindenki a bál megnyitóját vártra, az első keringő a vendéglátótól. Felcsendült a zene és a parkettre lépett egy gyönyörű pár. A nő halványkék abroncsos ruhát, a férfi egy egyszerű, de elegáns öltönyt viselt.  A világos és a sötét. Tökéletes ellentétei voltak egy másnak. De egyvalamiben egyformák voltak. Egyiküknek sem láthattuk az arcát. Mindketten maszkot viseltek. A gyönyörű teremben egy álarcosbál volt. Az összes vendég maszk mögé rejtette az arcát. Homály fedte az igazi kilétét. Többen komplett jelmezbe bújtak. Fenséges hercegek és hercegnők libegtek a táncparketten.

A bál alkalmából mindenki meseszépen akar kinézni. Fodrászhoz megy, sminkel, maszkot és jelmezt ölt. Elegáns és puccos ruhák förgetege, ezer meg ezer színes pontocska a teremben.

Vége lett az első keringőnek. A vendégek csacsognak és fecsegnek idegenekkel, akiket addig sohasem láttak és nem is fognak többé. Mindenki azt játssza, akit csak akar. Úgyse ismeri fel senki. Lehet úrinő vagy szegény sorsú kisasszony. Egy igazi lovag vagy Casanova. Csak egy jelmez kell és semmi más.

Hová ez a puccos, csiricsáré társaság? Minek a felhajtás? A sok dísz alatt eltűnik az igazi egyéniség, a valódi „ÉN”. Minek is újabb maszk rejtegetni? Hiszen ha kilépünk az utcára is csupa álarcost látunk…

A kellemesen beszélgető embereket vacsorához hívják. Előétel főfogás majd desszertnek…

Terítéken az egész világ különböző meséi és hazugságai! Bárki bújhat a maszk mögött.

Újabb tánc veszi kezdetét. Mindenki sürög-forog. A hercegek keresik a hercegnőjüket és fordítva. Bálkirálynőt választanak. A legszebb és legügyesebb lányt keresik. Persze egy király is jár mellé. Ki ne tudná ki lesz az… A legnagyobb és legcsicsásabb rózsaszín ruhát viselő lány és az ő szőke hercege fehér öltönyben. Mosolyogva veszik át a koronát, most ők a legszebb pár. A büszke duó fürdik a hirtelen hírnév adta lehetőségekben. Csak mosolyognak a fényképezőgépeknek és bájosan egymás szemébe néznek. De csak a maszk mögül pillantanak egymásra, majd játsszák a tökéletes párt.

Mindenki a bizonytalanság mögé bújik, a megszokott dolgok rejtekébe. Sokkal egyszerűbb visszalépni és egy mosollyal elintézni a kihívásokat, mintsem elfogadni és szembenézni vele. Felépíteni egy világot a hazugságokból, állandóan a maszkunk mögé bújni. Az elvárások szerint játszani bárkit, akit csak kérnek. Az esetlen, az ártatlan, a szerényt… Ki mit kíván?

„Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:” [1]

Felfedni a kilétünket, megmutatni önmagunkat mindig sokkal nehezebb. Mintha bemennénk álarc nélkül a jelmezbálba egy szem árva kivételként. Különcként mindenki sebezhetőbb.

Inkább csatlakozunk a bálozókhoz. Csupa ismeretlennel körülvéve, akikre azt mondjuk: „Őt ismerem, ő a barátom, mindent elmondunk egymásnak. A bálba is együtt jöttünk.” A jelmezben ismerjük egymást, mert úgy viselkedünk, mint akinek beöltöztünk.

Mint a kaméleon, azt játsszuk, amit éppen elvárnak tőlünk. Alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Hagyjuk, hogy a bálozók áradata magával sodorjon. „Élvezzük” a társaságot, a táncot, a szórakozást.

Megkezdődött az árverezés. Eladják valami híresség ruháit, hogy jótékonykodásra gyűjtsenek. Mindenki licitál, mintha olyan rendes ember lenne, pedig csak a ruha érdekli. Legyen ő a legszebb, abban a ruhában, ami lehet, hogy csak párszor – vagy annyiszor sem - volt a sztáron. Eladnák a lelküket is a boldogságért, csakhogy többnek vagy jobbnak tűnjenek a másiknál.

„FAUST
                 Rá kezem adom!
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt!”[2]

Egy másik embernek, egy idegennek, vagy akár egy barátnak könnyű azt mondani, hogy: „Csalódtam benned!”. Ez nem tesz semmit, csak nem merjük önmagunknak bevallani, hogy az ember esendő. Bárki hibázhat, más is, akár mi is. Senki sem tökéletes, főleg nem az, aki annak látszik. A maszkja teljesen elfedi az igazi énjét. Nem tud kitörni.

Mindek levetni az álarcot, ha azzal egyszerűbb? Ha el is veszünk a saját életünkben, nem tesszük meg.

Aki mégis rátalál önmagára, miért nem elégedett azzal? Jobbat akar, mikor csak meg kéne ismernie az értékeit. Örökösen a legjobbra törekedni lehet, de elérni azt lehetetlen. Rá kell jönnünk a gyengéinkre is. Be kell látnunk a hibáinkat. Aki önmagát sem tudja megismerni majd megérteni, az másokat sem érthet meg.

„Mások elől elfuthatsz, de önmagad elől sohasem.”

Mindig ott lapul, kísért, próbál majd feltörni.

A lelkiismeretünk vagy a tudatunk, ami próbál ráébreszteni, hogy rossz felé megyünk? Kiált, hogy: „Letértél az utadról!”. Mégsem halljuk meg. „Elvétetted a tánclépést!”. Vissza kell térni a ritmushoz a korábbihoz, az eredetihez vagy érdemes újat, jobbat keresni? Megéri-e bujkálni vagy törjünk elő, kockáztatva, akár fejjel a falnak menve? Homályban élni egyszerűbb… álarcban élni egyszerűbb.

A hiszékenység, a naivitás, mikor tudjuk, hogy nem őszinték velünk, de inkább elfogadjuk, minthogy szembenézünk vele, a legaljasabb pusztító erő. Félünk a valóságtól, nehogy csalódnunk benne, vagy önmagunkban.

A szürke hétköznapok és az állandó elvárások nem engedik levetni a béklyót. Amikor nem a munka vagy a feladatok, akkor az álarcunk bújtat el minket. De nem csak minket tünteti el, hanem a valóságot is. Mások érzéseit elzárja előlünk. Sosem tudhatjuk meg kik vagyunk valójában…?

Mások által ismertetik meg önmagunk. Mások sikerei hajtanak előre, mások kudarcaiból tanulunk. Mások maszkjába nézünk nap mint nap. Mások hazudnak nekünk, és mi mást hazudunk nekik. Kegyes hazugságok vagy féligazságok, az nem számít. A maszk úgyis rejt minket is.

De ha nincs jelmez, az élet valója próbál elemészteni. Kik azok, akik mégis ki akarnak törni? Akik meg akarják ismerni magukat? Szembeszállni a mérhetetlen akadályokkal? Tükörbe nézni és nem a maszkjukat látni? Hibákat látni, amit eddig tagadtak és új érdemeket is, amiről eddig nem is tudtak. Kipróbálni az újat, változni és változtatni. Beleveszni a lehetetlenbe és az ismeretlenbe. Próbálkozni és elbukni…?

Színészkedni, játszani egy életen át, magát az életet. Az élet játékát, az ő darabját, ahol nem irányíthatsz. Csak egy kis bábú vagy.

Nem lenne izgalmasabb csak egy kicsit vezérelni az életünket? Megmutatni magunkat, hogy kik vagyunk. Nem csak névtelen szereplők, a semmi közepéről. Hagyni, hogy a „szívünk”, a belső valónk vezessen.

S ha néha egy-egy elveszett pillanatban rád talál, erőt vesz magán és csodákra képes. Őszintén hisz, szeret, mer és tudni akar. Megismerni a világot.  Változtatni önmagán, hogy jobb lehessen. Nem másokat kell megváltoztatnia. Segítséget kérni és segítséget nyújtani. Adni és kapni. Talán ez a kulcs a lehetetlenhez…

Egy álarcos bál, ahol mindenki leveti a maszkját, és a másik szemébe néz. Őszintén, reménnyel teli pillantásokkal. Így talán megismerhetjük egymást is.

---

[1] Shakespeare: Ahogy tetszik

[2]  Goethe: Faust