Egy kalóz és egy kisasszony

*Egy kalóz és egy kisasszony - novella, ami írói pályázatra készült. A témából, ami kicsit idegen tőlem (kalózok), már következtetni lehet rá, hogy nem magamtól jutott eszembe, vagyis egy versenyre hoztam össze valamit

Ő nem volt benn, csak papírok, női kézírással. Elkezdtem elolvasni a pár oldalas írást.

„Rab voltam, egy reményvesztett fogoly a semmi közepén, egy hajón. Gyönyörű darab volt, 2 árbocos, hatalmas rakterű, többszintes hajó, az ácsok remekműve, még az orron lévő hableány is, csak ne lógna rajta a fekete zászló a halálfejes címerrel. Itt töltöttem nyomorúságos napjaimat, az Ördög leányán. Egy hét is eltelhetett mióta felhurcoltak ide azok a vademberek, akik kalóznak nevezik magukat. Kifosztják a tisztességes embereket, elveszik mindenüket, elrabolják a gyereket és a lányokat. Én is így kerültem ide. Egy gazdag gróf egyetlen lánya voltam, igazán szép élettel. Szerettem az életemet, még akkor is mikor a zsémbes oktató hegedülni tanított, vagyis csak próbálkozott vele, mert nagyon ügyetlen voltam. Sosem tudtam egyetlen tiszta hangot sem kicsalni a makacs hangszerből. Szép emlékek. Hiányozni fognak, főleg a szobám és a kedvenc parkom, de mostantól ez a hajó az „otthonom”. Mindig is szerettem volna a közeli tavon vitorlázni, de a szüleim azt mondták veszélyes. Tudnák csak, most hol vagyok. Édesanyám leszidna, hogy mit csináltam ezzel a szép ruhámmal, meg mit keres rajtam az a rút bilincs, csak elszorítja a kezem és nem tudok majd hegedülni. Édesapám azon aggódna, hogy nem tudom fogadni a kérőmet, aki persze egy befolyásos család legidősebb fia, a vagyon örököse.

Talán Minci, a komornám tényleg aggódik értem. Remélem, jól van. Sosem szerette a díszes ruhákat, sem az ékszereket, csak egy cseléd volt, nem is úri házba való, mégis ő volt a legkedvesebb barátom. A romantikus gondolatai, hogy elkísér a férjemmel a vitorlás hajóra… de most nem jöhettél velem Minci.

A gondolataimat egy fiatalember szakította félbe, aki kinyitotta a börtönöm ajtaját és levette a bilincset, mire én az illem szerint hálálkodni kezdtem, de ő nem is figyelt arra mit mondok, csak komor tekintettel nézett rám, a sötét szemeivel. Valami olyasmit mondott egészen halkan magának, hogy ára van valaminek, aztán felemelte a hangját és a barátjának kiáltott, hogy a kislány nem ért semmit. Tényleg nem értettem semmit. Annyi viszont zavart, hogy kislánynak szólított, így kijavítottam, hogy grófkisasszony. A modora semmit sem változott, sőt kinevetett.

Később újra bejött, ételt hozott valamint papírt és tintát. Szinte felém hajította, azzal az utasítással, hogy írjak egy pár sort, addig nem ehetek, míg le nem írtam a rendes kézírásommal. Diktálta is mit, közben én kijavítottam az illem szerint, és azt írtam le:

Tisztelt Édesapám!

Egy hajón raboskodom, melynek neve az Ördög leánya, kapitánya a Nagyúr, akit ön jól ismer. Kérem, váltson ki engem.

Üdvözlettel: 

Letícia grófkisassz…

Nem hagyta, hogy a teljes családnevemet és a titulusomat is ráírjam, ahogy az illendő, azt mondta ennyi is elég lesz. Azután megragadta a karomat és se szó se beszéd kirángatott a cellámból. Végre újra láthattam a napfényt, ha csak egy pillanatra is. Betuszkolt egy ajtón, egy jóval civilizáltabb kabinba, ami gazdag szemmel nézve is tűrhetőnek volt mondható. A fiú azt mondta várjak itt és ne nyúljak semmihez. Engedelmeskedtem neki, mivel így tartottam helyesnek.

Elég hosszú ideig bent várakoztam, pedig egy kisasszonyt nem illik megváratni. Egy öreg és ősz ember jött be, akinek szép vörös ruhája volt arany fonállal és gombokkal gazdagon díszítve. Azt mondta, ő ennek a hajónak a kapitánya, pedig egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kalózkapitány. Nem volt hosszú fekete vagy vörös szakálla, sem fél szeme fekete szemkötővel, sem falába, sem kampókarja, kard sem lógott az oldalán, a papagája helyett pedig ő maga mondta a dolgokat. A mellette álló fiú, aki berángatott elég szófukar volt, talán az inasa lehetett. Hozzám szólt a vén kapitány, a helyzethez képest először egészen udvariasan.

-         Maga az, Letícia, a gróf lánya, ugye? – pánikba estem, megszólalni sem mertem, ezért egyet bólintottam. –Főzni tudsz? Dehogy is, hiszen úrilány vagy! No, majd megtanulsz! Vidd a konyhába! – parancsolta a fiúnak, időt sem hagyva a válaszra.

A fiú levitt a hajó aljába, ahol egy öregasszonynak adott át. Ő még rosszabb volt, mint a kapitány vagy az inasa. Lerángatta az úri ruhát rólam, ami szakadt volt és egy még rosszabbat dobott vissza. Kétkedve néztem rá, nem akartam felvenni, erre adott egy pofont és rám rivallt, hogy ne kényeskedjek. Ezzel belém fojtva a szót. Akkor megsértődtem rajta, de később kaptam rosszabbat is.

Lassan telt az idő és az egyetlen szórakozásom ez maradt, hogy a bent felejtett írószerekkel leírtam mi történt velem. Az egyhangúságot ritkán törte meg bármi, az is csak a kapitány volt. Összeszidott, mert nem ment a főzés, ügyetlen voltam és mindet elrontottam, mire megkérdezte mit tudok én, úgy kacagva. Odadobott egy fehér ruhát, hogy foltozzam meg, aztán elküldött felsikálni a padlót. A gonosz öregasszonyra gondolva szó nélkül a felmosást választottam. Tőle megszabadultam, de a legénységtől nem.

-         Nini, ez a kisasszony! Leszel a menyasszonyom? – szólt hozzám, de én hátat fordítottam neki.

-         Nem leszek, én az báró úrfit szeretem! – válaszolt helyettem egy másik, a hangomat utánozva.

-         Talán rosszkedvű vagy? - szólt hozzám a „kérőm”.

-         Igen! – kiáltottam, majd ráborítottam a vizet, és elkezdtem felmosni mellette a padlót, szándékosan lefröcskölve a többieket is.

-         Hagyd, ő a kiskapitány leánykája lesz!

-         Nem való ő egy kalózhoz se! – ezen mindenki hangosan röhögött.

Minden reggel eljátszották a kis komédiájukat. Egyre jobban zavart, főleg, hogy a kapitány leánykájának neveztek. Reméltem, hogy viccelnek, nem akartam a felesége lenni. Nem kellet sokat várnom az igazságra, a fiú megint bevitt a kabinba, de most ő is bent maradt.

-         Na, kicsikém, kezded megszokni az életet itt, ugye? Megszoksz vagy megszöksz mi? No, de nem ezért hívtalak. Elment a levél az apádnak, de neki egy zsák aranyat sem érsz. Nézd, itt a levele – felmutatott egy papírt –, felolvasom a végét: „Vidd Isten hírével, számomra már halott!”.

-         Nem lehet… - nem akartam elhinni, amit felolvasott, de tényleg az édesapám írása volt. Valami csavarta az orromat és a szemeim is nedvesedni kezdtek, egy kisasszonyt nem láthatnak így, ezért hátat fordítottam nekik és elindultam kifelé.

-          Gyere csak vissza kicsikém! - megfogta a karomat és visszarántott. – Állj ide mellém! Ne sírj, no. Apád helyett apád leszek, vagyis apósod. Akarsz-e menyasszony lenni? Rendes gyerek a fiam, ő lesz a férjecskéd. Gyere ide, te is állj mellém! No, milyen szép pár lesztek, ugye? –erre megrángatta az arcomat.

-         Nem leszek a felesége és vigye innen a kezét! – fakadtam ki.

-         Akaratosak vagyunk? Na, dehogynem leszel! Még ma. Befejezted már a ruhát?

-         Iiii… nem még nem – hazudtam. Tudatosult bennem, hogy a menyasszonyi ruhámat varratta.

-         Siess vele, holnap estére kész legyen! Eredj, fejezd be! – egy jó nagyot lökött rajtam, hogy tudomásul vegyem, amit mondott. – Neked jó így, fiam?

-         Persze apám – válaszolt a kiskapitány, majd kinyitotta az ajtót és kitolt rajta. – Kisasszony, viselkedj jól és jó sorod lesz itt – folytatta kint. – Higgy nekem! – ezzel elment és otthagyott.

Egészen kedves volt és helyes is, de ettől még nem akartam a felesége lenni. Nem akartam a hátralevő életemet ezen a hajón tölteni! Így két hónap alatt is szenvedtem eleget, kicserepesedett a kezem, tele van sebekkel a lában, lefogytam, de megedzett ez az idő. Eldöntöttem, hogy megszököm, csak ki kellett várnom, míg mindenki aludni megy. Már a nap is lement, mire kiosontam a fedélzetre és elkezdtem leoldani a csónakot. Halk lépteket hallottam, ezért gyorsan elbújtam.

-         Hjaj… tudtam. Meg akarsz szökni? Azt is tudom ki vagy, gyere elő Kisasszony! Nem bántalak, de ha nem jössz, megláthatnak.

-         Kiskapitány?

-         Igen, csak gyere – megfogta a kezem és arrébb vitt. – Nem tudsz megszökni a tenger közepéről egy csónakban! Esélyed sem lenne. Korábban már mondtam, hogy viselkedj rendesen! Vagy tényleg meg akarsz hali? Menj innen Kisasszony! – közben a kabinom felé kezdett tolni.

-         Köszönöm.

Tényleg hálás voltam neki, de nem azért, mert megakadályozott a szökésben. Adott egy jó ötletet. Este nem, de hajnalban, mikor már nem figyel rám, véghezvihetem a tervem. Lassan telt az idő, de el tudtam tölteni. Volt egy kis késem, azzal véstem a falba a kapitány szavait: Megszoksz vagy megszöksz? Örök emlékül, hogy eljön még az én időm.”

-         Hol vagy Kisasszony?

***

Eljött az időm, de kavarogtak bennem az érzések. Kilopóztam a fedélzetre, a magasabb árbochoz. Felugrottam és elkezdtem felmászni a hálón, ahogy a kalózok is. Még sötét volt, ezért minden lépésemre figyelnem kellett, de feljutottam a csúcsára. Majd kimásztam a végéig, ahonnan a vitorla szélét szokták leoldani. A nap kezdte első sugarait szétszórni az égen. Sietnem kellett, nehogy észrevegyenek.

Le akartam nézni, de nem mertem. Kíváncsi voltam milyen lehet magasról leugrani, de most, hogy idekerültem, féltem, sőt rettegtem. Innen már nem volt visszaút. Kinyújtottam a karomat az egyensúlyozáshoz, majd felálltam. A felkelő nap fénye elvakított, semmit sem láttam. Egy pillanat múlva már nem éreztem az árbocot a lábam alatt. Semmit sem tettem érte, mégis sikerült.

A szél egy pillanatig hasított, aztán hideget éreztem. Pár utolsó kép még bevillant, család, Minci, az írás, amit magammal akartam hozni, ruha, kiskapitány, fény, majd sötétség…

***

Már virradt, mikor felkeltem, de még sötét volt. Aludni már nem tudtam, rémálmok kísértettek és ébren is valami rossz előérzetem volt. Este Kisasszony el akart szökni, elmentem megnézni a kabinját.

Ő nem volt benn, csak papírok, női kézírással. Elkezdtem elolvasni a pár oldalas írást. Kezdett összeállni a kép. Valami a falba is volt vésve: „Megszoksz vagy megszöksz?”. Kisasszony szenvedett, nagyon szenvedett és én csak rontottam rajta.

-         Hol vagy Kisasszony? – mondtam félhangosan, miközben elindultam megkeresni.

Körbejártam a hajót, de nem találtam sehol. Felmásztam az árbocon lévő kilátóba, hogy belássam az egész fedélzetet. Hirtelen észrevettem valamit. Ő volt az, biztosan ő, Kisasszony… a vízben.

Én küldtem őt a halálba. Feleségül kértem az apámtól és azt mondta, ha nem fizet az apja, az enyém lehet. A gróf nem fizetett. Nekem szerencse volt, neki a vég. Még az ötletet is én adtam neki. Hogy lehettem ennyire ostoba? Csak vigyázni akartam rá. Kedveltem az első pillanattól, mikor megtörve és dacosan nézett rám. Olyan akaratos úrilány volt. De csak volt…

Egy könnycsepp gyűlt a szemem sarkába, de mégsem tudtam sírni. Megszakadt a szívem, hangtalanul darabokra esett. Nem bírtam tovább. Látni akartam, csak még egyszer, utoljára. Komor arcát, szép szemét, hosszú haját, vékony testét…

Kisétáltam az árboc szélére, gyakorlott voltam benne, de mégis remegett a lábam. Lassan leguggoltam és lenéztem rá. A víz egyre csak vitte, de én látni akartam. Még kijjebb mentem, nem is kapaszkodtam, csak néztem őt.

Hirtelen nagyot dobott egy hullám a hajón, és rajtam is. Talán a sors keze vagy én magam akartam, hogy utána menjek. Együtt távozunk, Kisasszony!

***

Hűs szellőt hoz a reggel, fagyott napsugarat, a víz pedig két fiatal halottat. Egy őrült szerelmest és egy őrült szabadulót. Egy kalózt és egy kisasszonyt.