* A "fejezet valami hosszabból" címke alatt futó történet első darabja,
misztikus, titokzatos hangulattal végigkísért, rejtélyes történet.
Jellegzetes motívum-rendszere végigkíséri a többi részt is.
A múlt kísérti Mariet, a főhősünket.
misztikus, titokzatos hangulattal végigkísért, rejtélyes történet.
Jellegzetes motívum-rendszere végigkíséri a többi részt is.
A múlt kísérti Mariet, a főhősünket.
Hirtelen éles fény borította be a szobámat, melyet még csukott szemmel sem tudtam kizárni. A fejemre húztam a párnát, de még így is éreztem égető sugarakat. Felkelt a nap, reggel van…
- Basszus, el fogok késni!
– kiáltottam hirtelen. Gyorsan ránéztem az órámra, mennyire kell sietnem, de az
1:45 percet mutatott. – Mi a …? Már megint ki szórakozik a villannyal? Hah…
micsoda pihentagyú társaság! – kimásztam az ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt,
de akármit is csináltam a világosság nem szűnt meg.
- Ez nem jó. Valami nem
stimmel? Álmodom? Biztos.
Megcsíptem a karomat, de nem ébredtem fel. Ittam egy pár
kortyot az éjjeli szekrényemen lévő vízből, de az sem segített. Kinyitottam az
ablakot, így beáramlott a hűvös, késő őszi levegő. A szél tépdeste a függönyt,
majd az arcomba sodorta. Pár másodpercre rá újra sötét lett, de a szél hangját
még mindig hallottam. Kísérteties zúgás, melyet szavak moraja kísért. Egyre
hangosabban és érthetőbben szóltak hozzám, de még így is csak suttogtak. Kitűnt
belőle egy éles, mély női hang.
-
Ne félj! Nem bántalak. –
szólalt meg.
-
Mi az? Ki az? Ki vagy?
Hol vagy? Maradj távol tőlem… – határozott akartam lenni, de a hangom
elcsuklott a végénél.
-
Ne félj, csak figyelj!
Szeretnék neked elmesélni egy történet, egy kislányról…
-
Hagyj békén! Csak
álmodom, csak álmodom! Ébredj fel…
-
… 8 évvel ezelőtt
kezdődött minden. Takaros családi ház, nem is olyan messze innen két aranyos
kislánnyal. Mindketten szép szőkék és kék szeműek, akárcsak az apjuk. Aztán egy
napon a kicsik sétálni mentek…
-
Neeee, ne csináld! Tűnj
el a fejemből! – rivalltam rá kétségbeesetten.
-
… sétálni mentek az
apukájukkal a hegyekbe. Az idősebb lány nagyon félt a viharban, így betértek
egy apró motelba pihenni. Aztán a …
-
Fogd be! Nem kell
befejezned! Ezt a történetet én is ismerem.
-
… aztán az apuka
felhívta az anyukát, hogy a vihar miatt nem tudnak hazamenni. Kivettek egy
kicsi szobát, majd elmentek vacsorázni. Az apuka összetalálkozott egy régi
ismerősével, egy csinos barna lánnyal…
-
Maradj már csöndben! Mit
nem értesz ezen? Amúgy is, vörös volt.
-
… szóval egy csinos
vörös lánnyal. Együtt vacsoráztak a „kedves nénivel”, aki még esti mesét is
olvasott. A kedvencüket, a…
-
… Csipkerózsikát. Látod,
kívülről tudom! Most már, nem hagynál aludni? Kérlek…
-
Ha mindig félbeszakítasz
sose lesz vége.
-
Nem is akarom, hogy vége
legyen – próbáltam tiltakozni.
-
Én viszont igen, és a
saját érdekedben hallgass végig – mondta határozottan, majd folytatta a
mesélést. – Az esti mese után betakargatta őket és jóét puszit is adott, ahogy
a mama szokta. A kisebbik lány el is aludt hamar, de az idősebb lányka nem
tudott aludni a vihartól. Felkelt és átment a papához. De a papa nem volt a
szobába, így elindult a kedves néni szobája felé. A szoba csak eggyel arrébb
volt, így könnyen megtalálta egy 8 éves gyerek is. benyitott, és meglátta a
papát és a vörös hajú nénit együtt az…
- Csendet! – ordítottam
önkívületben – Igazán abbahagyhatnád. Ez már nem beszédtéma, főleg nem egy
hangnak a fejemben!
- De kérlek, ne minősíts
„egy hangnak a fejedben”, ha lehet. Ha ezt nagyon nem akarod folytatni, akkor
beszélhetünk másról is.
- Elment a józan eszem?!
Egy hanggal beszélgetek a fejemben, aki nem egy hangnak tarja magát a fejemben.
Hehehehe… Bolond vagyok, megőrültem! – hisztérikusba csapott át a hangulatom.
-
Nem vagy bolond, és meg
sem őrültél. – válaszolta kimérten.
-
Pont te mondod? Ez nem
ironikus egy kicsit? Amúgy is mi újat mondhatsz nekem?!
-
Hmm… erre inkább nem
válaszolok. Beszéljünk másról. Vissza a történetünkhöz, egy kis időugrással. A
lányka kezdett cseperedni, megérteni a maga gyermeteg logikájával a világot.
Már sejtette, hogy anyu meg apu nem örömükben vitáznak ennyit, és már nem
szeretik annyira egymást. A mama sokat kiabált a papával és mindig egy vörös
hajú nénit emlegetett, meg egy motelt.
-
Hah, innen bárki tudni
folytatni, minek mesélsz ilyeneket? Mintha nem vágnám, hogy ki a vörös ördög.
-
A vörös hajú fiatal nő,
az apuka tanítványa volt az egyetemen. Vajon mindenki ezt mondta volna?
-
Persze, az álszent ri…
-
Indulatosak vagyunk? –
vágta félbe a szép hosszúra szánt szóvirágomat.
-
Ironizálunk? Ha ennyi
nem tetszem, akkor lehúzhatnád a rolót, és elköltözhetnél más fejébe.
-
Kösz a tippet, de hozzád
tartozom. És félbehagytam a mesét is.
-
Mintha zavarna…
-
De felbátorodtál? Már
nem is félsz, meg se rezzensz, nem
úgy, mint akkor éjjel. Ugye a papa nem is volt olyan kedves ember? Miután a
mama már nem engedte sehová egyedül, le kellett váltani a kis motelos vöröskét.
Átállt a szőkékre, és a fiatalabbakra. Amúgy is a laposakat szerette, nem?
-
Az anya nem is volt
lapos!
-
Az anya nem is volt
szőke! Erről ennyit. De nem is rá gondoltam, de ezt neked kéne a legjobban tudnod.
-
Miért bántasz? Miért
hánytorgatod a múltat? Nem jó az neked úgy, ahogy van? Elmúlt és kész!
-
Elmúlt? Csak nem azt
akarod mondani, hogy nem írnád újra a múltat?
-
Az lehetetlen, még ha a
mindenhatót hozod is le az égből…
-
A mindenhatót, neked
olyan is van?
- Szerinted?! Tudod, hogy
nem hiszek benne. Milyen belső hang vagy te? Már képzeletem is csak ennyire
képes?
-
Még mindig nem vagyok a
belső hangod, de nem ezért jöttem. Mesélek neked egy kislányról, emlékszel?
Akinek nem volt kellemes a múltja.
-
Kellemes? Micsoda enyhe
szó…
- Vagyis, sötét árnyakkal
és félelemmel teli volt. Egyetlen
aprócska gyermekszívnek nem volt könnyű elviselni a sorozatos megrázkódtatást.
Kiutat is nehezen talált belőle, egy hirtelen ötlettől vezérelve a kegyetlen
utat választott, hogy kirántsa magát a sötétségből, de ez csak még mélyebbre
húzta.
-
Kegyetlen? Eszednél
vagy? A jövőjét mentette, önmagát…
-
A halál kegyetlen
megoldás, akárkiről legyen is szó.
-
Az apa gonosz zaklató
volt. – háborodtam fel.
-
De az anya nem érdemelte
a halált.
-
Őt nem ölte meg.
-
De a halálba taszította
– válaszolt könyörtelenül.
-
Az nem ugyan az.
-
Az eredményen nem
változtat.
-
De igen… számít! De ez
már nagyon régen volt! Minek gyötörsz? Nem igaz, hogy nem tudsz békén hagyni!
-
Mi az, hogy így nekem
esel? Csak az igazat mondtam. Engem úgysem tudsz megölni.
-
Megölni? Azt mondod, én
vagyok a kislány? Már nem.
-
A kislányból kicsit
nagyobb lány lett az évek során, de a lényeg ugyanaz.
-
Ha így gondolod, nagyon
tévedsz. Már nem félek a múltamtól.
-
Nem? Pedig belül csak
úgy reszketsz a történet hallatán.
-
Nem félek.
-
Pedig én a félelmed
vagyok, személyesen.
-
A félelmem? Akkor mégis
csak egy belső hang vagy – feleltem magabiztosan.
-
Javítok. Nem a félelmed,
a Félelem vagyok.
-
Hú, most megijesztettél.
-
Nem hiszed el?
- Még szép, hogy nem! Mi
ez valami rossz horror? Még ott is értelmesebben ijesztgetik az embereket.
-
Félelemre vágysz? –
gúnyolódott.
-
Azt egy szóval sem
mondtam.
-
Akkor készülj fel,
„Miss. Nem félek a múltamtól”, a jövőre!
A sötétségbe ismét fény vegyült. Még mindig az
ablakpárkányra támaszkodtam, mintha elaludtam volna állva. Lassan, tántorodva
megfordultam, hogy ezt a furcsa víziót elfelejtve aludni menjek. A szél még
tombolt, de legalább a hangok megszűntek. Vihar volt, pont úgy, mint akkor
este.
Az ablak hirtelen gondolt egyet, és a szélnek engedve becsapódott,
engem a függönybe csavarva kilökött az esőbe. Egyszer csak zuhantam lefelé egy
hatalmas épület 6. emeletéről. Teli torokból sikoltottam, de senki sem hallott.
Az utolsó gondolatom annyi volt, hogy „az a nyomorult vihar”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése