2. Elizabeth

* A "fejezet valami hosszabból" címke alatt futó történet második darabja, mely követi az előző misztikus, kissé nyomasztó hangulatát egy új szereplőn vezetve,

Elizabeth, a kalitkába zárt sasmadár.

„Miért nem tudok aludni?  - morgolódtam magamban már vagy egy órája. – Számoltam bárányokat, kipróbáltam a csodás  pszichológusnőnk relaxációs technikáját, bámultam a plafont, olvastam…   Hah. Ez így nem lesz jó… – ekkor a pillantásom az éjjeliszekrényemre dobott kulcsra vetődött – hmm… talán megörökítem szenvedéseimet az utókornak.”

Felkaptam a kulcscsomót és elkezdtem a felettem lévő ágy aljába szavakat karcolni. Még mielőtt bármit is meglátszott volna, elfogott a kétely. Még senki nem vetemedett ilyesmire, csak a megkopott fa erezete virított.

-                Megfutamodsz, kislány? – szólt hozzám egy csípős hang.

-                 Dehogy! Még, hogy megfutamodni! Csak gondolkodtam azon, hogy mit véssek fel. Ennyi. Mellesleg, nem vagyok kislány! – válaszoltam felháborodva.

-                Gondolkodni? Te szoktál olyat? A hátad mögött lévő bűnlajstrom után én ezt nem mondanám.

-                Bűnlajstrom? Te meg miről beszélsz? Én egy igen neves leányiskola tanulója vagyok. A bűn fogalmát még távolról sem ismerhetem.

-                Pedig éppen most készültél megrongálni eme igen neves iskolának az egyik tulajdonát! – válaszolta egyszerre diadalmasan és lesújtóan.

-                Nem is, csak csak… gondolkodtam… egy kulccsal a kezemben… – próbáltam kitérni, nem sok sikerrel.

-                Az előbb még fennhangon azt állítottad, hogy nem futamodsz meg attól, hogy előtted ilyet még senki nem csinált.

-                Nem is mondtam, hogy mitől futamodtam meg… – vettetem közbe, már teljesesen összezavarodva.

-                Tessék? Jól halottam? Megfutamodtál, kislány?  Haha, hahaha! Most elismerted. Mindent. A szándékot, a gyávaságot és a hazugságot.

-                Micsoda? Én nem akartam semmit sem csinálni! – tiltakoztam foggal-körömmel, de a rejtélyes hang eltűnt. Fogalmam sem volt honnan jött, hová mehetett, vagy egyáltalán kinek a hangja volt, de éreztem, hogy találkozunk még.

Hirtelen, már nem volt kedvem az ágyra firkálni a kulccsal, vagy bármi mással. Visszatettem a szekrényre, majd lecsukódott a szemem.

***

Ellógtam a tesit. Ki a franc akart olyan időben tornázni? Sokkal jobb volt nekem nélküle. Inkább kiszöktem a terem mögé, majd átosontam az udvaron. Az épület nyugati részének bejárata nagyon közel van a titkársághoz. A végső cél bejutni a titkárságra lebukás nélkül, majd átírni ez-azt. Egy forduló a saroknál és pár lépés választott el a kaputól, mikor ismét megszólalt.

-                Már megint milyen rosszaságon töröd a fejed, kislány? – a hangjából áradt a megvetés.

-                Még mindig nem vagyok kislány és semmi közöd hozzá.

-                Pedig a múltkor is milyen jót csevegtünk.

-                Te csevegtél. Én nem – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt.

-                Ne mondj ilyeneket, úgy elszomorítasz. Azt hittem hasznos volt – a hangja, mint egy sértődött óvodásé.

-                Hasznos? Szerintem erről a szóról más fogalmaink vannak.

-                Talán most így gondolod. De mi lett volna, ha felfedezik a kis műved? Mit mondasz? Valaki az éjszaka közepén odakarcolta, hogy téged befeketítsen és ezt te észre sem vetted? Szánalmas – a hangjából ismét megvetés áradt.

-                Az én döntésem volt, hogy nem karcolok bele, nem a te tehetsz róla! – kiáltottam rá dacosan.

-                Pszt! Halkabban. A végén még azelőtt lebuksz, hogy az egész elkezdődne. Ha nem vetted volna észre, a másik oldalon nyitva van az ablak. Hihi – kuncogott rajtam, mint egy kárörvendő kisegér.

Igaza volt! A kezem gyorsan a számra csaptam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel lehet. Kikukucskáltam a sarok mögül, felfelé keresgéltem az ablakot. Az egyik szárnyát épp most hajtotta be az ügyeletes titkárnő. Nagyon reméltem, hogy semmit sem halott.

-                Lám, lám! Már megint én figyelmeztetlek.

-                Te sokkal hangosabb vagy – tromfoltam le.

-                Engem csak te hallasz – oktatott ki.

-                Mi vagy te, a lelkiismeretem?

-                Ha nálatok ezt így hívják, akkor igen.

-                De várjunk, honnan tudtad, hogy nyitva van az ablak? Innen még nem lehet észrevenni. Még a sarokról is csak nagy odafigyeléssel – hirtelen ez nagyon meglepett.

-                Én mindent tudok.

-                Még egy ilyen egoistát! Ch… De várjunk, ha a lelkiismeretem lennél, akkor nem láthattad volna innen az ablakot, hiszen nekem még ne tűnt fel… – ált össze egy pillanat alatt a kép. –  Szóval, hol bujkálsz?

-                Éppen mögötted – suttogta egészen halkan a fülembe.

Hátrafordultam, de nem állt mögöttem senki. Ha itt is volt, már felszívódott.  Jobban körbenéztem és megláttam egészen messze egy alakot. A gondnok volt az, egyenesen felém tartott. Gyorsan megfontolva az esélyeket, inkább a mihamarabbi eltűnést választottam. Reménykedtem benne, hogy még nem vett észre.

A hang ismét eltűnt, se szó, se beszéd, lelépett.  De az újabb találkozás nem váratott sokat magára.

***

Éppen a folyosó egyik nyitott ablakában guggoltam, amikor valaki hozzám szólt.

-                Várj! Valamit itt felejtettél! – kiáltotta utánam.

Hátrafordultam, de a környéken nem volt senki, így nem törődtem a hanggal.

-                Várj! – szólt hozzám ismét, valami földön túli parancsoló erővel a   hangjában – Valamit itt felejtettél.

Leléptem az ablakpárkányról, hogy alaposan körülnézzek még egyszer, de a folyosón tényleg nem volt senki.

-                Várj! Valamit itt…

-                Mit? Mondd meg mit? – szakítottam félbe az újabb figyelmeztetést.

Tudtam. Ő az.

-                Ó, szóval mégis hallasz. Ez jó, nagyon jó – mondta magának. – A kérdésedre válaszolva, erre neked kell rájönnöd.

-                Ch… nagy segítség vagy. Tudtommal semmit nem hagytam itt. Amúgy is, honnan tudnád, hogy mire van szükségem? Nem is tudod, hová készülök – próbáltam visszavágni.

-                Hogy hová készülsz? Az nem lényeg. Mellesleg, még te sem tudod – hangjában ismét az a lesújtó, de fennkölt él tükröződött.

-                Mi… mi… miért ne tudnám? Hiszen itt guggoltam az iskola legelhagyatottabb folyosójának legledugottabb ablakában…

-                …cél nélkül – folytatta helyettem a mondatot.

-                Mi az, hogy cél nélkül? Már mindent megterveztem. Kimászom az ablakon, leugrom a tetőre, átmászom oldalt a raktárnál a kerítésen és már kint is vagyok. A cél pedig, a kijutás – soroltam fel diadalmasan.

-                Ez úgy hangzott, mintha egy börtönből akarnál meglépni.

-                Ez egy börtön – jelentettem ki határozottan, de közel sikerült olyan meggyőzően, mint szerettem volna.

-                A múltkor még egy „igen neves leányiskola” volt – idézte vissza a szavaimat.

-                Az a múltkor volt. Inkább lelépek, csak húztad az időmet. Hajnali 4 előtt vissza kell érnem. Csaó! – intettem egyet köszönés képen, majd egy pillanat múlva már kint is voltam az ablakon, de a hang kintre is követett.

-                Még mindig nem tudod, mi az, amit elfelejtettél, kislány?

-                Nem, de nem is érdekel. Na, pá! – még én is kihallottam a hangom bujkáló kétséget.

 „Ráadásul már megint kislánynak nevezett, de nem pöccenhetek be, az csak árthat. Ha szép nyugodtan válaszolok, egyszer csak békén hagy. „– okoskodtam magamban.

-                Pedig ez nagyon fontos, de szinte mindig elfelejted… – fűzte tovább a sort.

-                Nem szoktam ilyen „fontos” dolgokat, csak úgy szórakozásból elfelejtgetni. Mellesleg már elköszöntem. Ez enyhe utalás volt rá, hogy lépj le! – majd egy gyors mozdulattal átugrottam a következő tetőre.

-                Nem is azt mondtam, hogy „szórakozásból elfelejtgeted”. Szánt szándékkel feledkezel meg róla. Azt hiszed, így bátor leszel, merész. Tombol benned a fiatalság, a lázadás és az adrenalin. Persze nyilván nem ez a…

-                Ez úgy hangzik, mintha a világ legvaskalaposabb tanára mondta volna – szakítottam félbe. – Semmit sem tudsz rólam. Nem kalandra vágyom, hanem…

-                …hanem szabadságra – mondta velem egyszerre. – Éppen ezt akartam mondani, amikor olyan gorombán belevágtál a mondatom közepébe.

-                Hah… nincs szükségem egy ilyen undok, idegesítő, kárörvendő, számító, beképzelt…

-                Számító, beképzelt, rosszindulatú, szóforgató dög tanácsaira – sorolta fel helyettem a szavakat. – Ezt akartad mondani?  - képtelen voltam megszólalni – Ne is válaszolj, úgyis tudom, hogy igen. Valamint nem értünk egyet. Szükséged van rám.

-                Hagyj… hagyj engem békén. Nem hallom nem hallom nem hallom nem hallom – monoton ismételgetni kezdtem, hogy tudomást se vegyek róla, majd elindultam tovább, épp ugrani készültem a következő tetőre, mikor ismét megállított.

-                Várj! Még mindig nem tudod, mit felejtettél el. Nem is vagy rá kíváncsi? Hm… rossz kérdés. Tudom, hogy majd meg őrülsz azért, hogy tudd – próbált csábítgatni a mézes-mázos hangjával. Csak sejtettem volna, hogy mire, de egy szempillantás múlva egész mással folytatta. – Ja, és mellesleg a következő tető be fog szakadni alattad. Nem bír el – hangja cinikusan csengett.

-                Csak vissza akarsz tartani! – kiáltottam rá, már nem bírtam elviselni, ezért gondolkodás nélkül ugrottam is.

De a hangnak igaza volt. A tető tényleg beszakadt alattam. Rémült sikolyok közepette átkoztam magam, hogy miért nem hallgattam rá. Ekkor a másodperc törtrésze alatt összeállt a kép. Már tudtam, hogy mit felejtettem el.

Nem is sejtettem, mi lesz a rongálás és a szökési kísérlet következménye, de a tudat, hogy rájöttem a rejtvényére elég bátorságot adott ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Néhány másodpercig még homályosan láttam, de azért az feltűnt, hogy nem a romok között vagyok, fájdalmat sem éreztem, csak kicsit szédültem. A kép lassan sötétedni kezdett, majd a tudatom valahová máshová vitt.