Nem
volt kedvem felkelni. Hideg volt, esett az eső odakint, és a tejföl szerű
ködben az orromig se láttam volna. A meleg és puha ágyikómban, néhány perc
alvás gondolata, sokkal kellemesebb volt, mint az unalmas és zord iskoláé. Így vélekedtem
még körülbelül egy óráig. Akkor hirtelen kattant bennem valami, felpattantam és
ránéztem az órámra. Már tudtam. El fogok késni. Hiába sietek, ez menthetetlen.
Inkább nem filozofálgattam sokáig, felkaptam a székemen heverő ruhadarabokból
néhányat és megpróbáltam magamra rángatni. Bedobáltam pár könyvet a táskámba,
csak úgy találomra, meg némi aprót, kulcsot és bérletet. Evés, fogmosás, fésülködés
vagy bármilyen alapvető készülődés nélkül, félkómásan rohantam a megállóba. Mire
kiértem a busz már régen elment, annak is örültem volna, ha a becsengetés körül
indulót elérem. De persze nem így történt. Ha rossz napja volt a sorsnak, nem
kímélt. A közmondás is ezt állítja: A baj nem jár egyedül. Sajnos attól én még
egyedül voltam. Úgy döntöttem elfutok egy másik megállóig, hátha valamivel
korábban beérhetek. Öt perc után teljesen kifulladva támaszkodtam egy ház
oldalának, még igencsak messze a célomtól, de nem bírtam tovább. Akkor bántam
meg, hogy évekkel azelőtt felhagytam a sporttal, meg hogy sosem csináltam
semmit tesi órán. Gyenge voltam és fáradt.
Éppen
indulni akartam tovább, amikor valaki megszólított a hátam mögött. Egy kisfiú
volt az, iskolai egyenruhát viselt és egy biciklit tolt. A kosárban telepakolt
táska díszelgett, alig bírta szegény srác tolni a járgányát. Ráadásként el sem
fért tőlem, hiszen pont a bicikli út közepére dőlt rá a cuccom, amit csak
lehajítottam a földre. Arrébbvettem, hogy el tudjon menni. Gyorsan el is
hajtott, biztosan ő is késében volt. Álmodozva bámultam utána pár pillanatig,
mire rájöttem, hogy nekem is sietni kéne. Az élet nem áll meg attól, hogy
elaludtam.
Lassan
ballagtam tovább a néptelen utcákon. Üres volt az egész külváros. Aki suliba
tartott, vagy munkába ment már jó ideje elindult, valószínűleg oda is ért.
Egyedül róttam az utakat kora délelőtt. Valahogy a megállóhoz is elkeveredtem,
már nem tudom, hogy hogyan. Mondjuk akkor sem emlékeztem rá, hogy merre mentem.
Csak vonszoltam magam, egyik lépés a másik után, bal, jobb, bal, jobb, bal,
jobb, bal… Hiába értem ki, a busz nem akart megjelenni. Úgy éreztem, órák óta
várok rá. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő, mert onnan éppen nem
lehetett látni a templom óráját, a nagy sietségben meg otthon hagytam a karórám
és a mobiltelefonom is. Ücsörögtem a padon, nézegettem a felhőket, számoltam az
elemnő autókat, megírtam az összes házit, ami nálam volt. Felpattantam és
elkezdtem fel-alá járkálni és magamban átkoztam az egész univerzumot, de
legfőképpen a saját ostobaságomat.
Talán
túl hangosra sikerült a belső monológom, mert az sem tűnt fel, hogy egy néni
már percek óta szeretni kérdezni valamit. Szegénybe szinte belefojtottam a
szót, a véget nem érő félhangos szidalmaimmal. Végül csak elhatározta magát, jó
hangosan rám kiáltott:
- Jól vagy, kislány? – hosszú másodpercekbe telt, mire tudtam
bármit is reagálni.
- P… persze. Elnézést kérek, ha hangos voltam. Nem akartam
zavarni.
- Semmi baj gyermekem, semmi baj. Csak azt szerettem volna
megkérdezni, hogy mikor jön a következő 11.23-as járat.
- Elnézést, melyiket tetszett mondani? – úgy halottam, mintha
az születésnapom dátuma lett volna.
- A 11.23-sat, gyermekem.
- Azt hiszem, ilyen busz nem jár errefelé – tényleg az volt. –
Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Tetszik tudni, hogy hol van a
végállomása? Talán tudok segíteni, hogy máshogy eljusson oda.
- Az nagyon messze van,
drága gyermekem. Nagyon messze – olyan mély fájdalommal a hangjában mondta ezt.
- Az nem baj. Pontosan mi a végállomás? – próbáltam kedves
lenni, nagyon kíváncsi voltam miért ezeket a számokat mondtam.
- Te még túl fiatal vagy ehhez gyermekem, és olyan ártatlan
is. Ne akard tudni, ne bizony. Csak mondd meg, hogy mikor ér ide a következő.
- Kérem néni, én nem tudom. Nem halottam még erről a vonalról.
Miért pont ezzel akar utazni? Olyan fontos ez a hely, ahová tárt.
- Okos kislány vagy te, nagyon okos. Fontos, úgy van
gyermekem. Egy nagyon fontos emberrel kell találkoznom.
- Kivel tetszik majd találkozni? Talán egy rokona? –
kíváncsiskodtam tovább.
- Nem tudom gyermekem, nem tudom – válaszolta azokkal a
tipikusan jóindulatú öreg néni szemekkel.
- Hogy-hogy nem tetszik tudni? Csak ismeri azt, akivel
találkoznia kell? – kissé meglepődtem. Nagyon furcsa dolgokat mondott az a
kedves asszony.
- 11.23, csak ennyit tudok. 11.23. Ez minden, gyermekem.
- Ennyit? Hogy lehet ennyiből valakit megtalálni?
- Azt mondta menjek a legközelebbi buszmegállóba és keressem a
11.23-ast – válaszolta ártatlanul.
- De hát ki mondta ezt Önnek?
- Aki odafentről vigyáz ránk.
- Isten?
- A nevét szádra hiába ne vedd, gyermekem! – valahogy máshogy
csengett a hangja ebben a mondatban. Szigorú volt és ijesztő.
- Borzasztóan sajnálom. Csak annyira meglepődtem…
- Min drágaságom? Hiszen Ő mindenkire figyel. Még az ilyen
magányos vénasszonyokra is, mint én – szegény néni kicsit bolondnak tűnt.
- Nem, nem így értettem… Nem akartam megsérteni, csak kíváncsi
vagyok…
- Tudom gyermekem, tudom. De miért is vagy ilyen kíváncsi? – a
második mondat az előbb is felhangzó szigorú hangon szólt. Olyan hang, amire az
ember rögtön válaszol ijedtében.
- Furcsálltam a számot, amit tetszett mondani.
- Az csak egy szám. Mi benne a meglepő?
- Olyan ismerősen csengett – próbáltam kitérni valami
ostobasággal. Egyre jobban féltem a kedves kis nénikétől.
- Te egy okos kislány vagy, mondd meg szépen az igazat! Öreg
vagyok. Az elmúlt évek során sok hazugságot halottam, drága gyermekem, úgyis
észreveszem, ha mást mondasz – az ajka sarkában furcsa grimasz ült.
- A szülinapom… a számok a születési dátumom…
- Szóval születési dátum. Miket ki nem találnak mostanában
ezek odafent! Ha én ennyire unatkoznék… – mondta magában, majd hirtelen ismét
hozzám szólt. – Még mindig tudni szeretnéd, hogy merre megy az a busz,
gyermekem?
- Persze, – válaszolt a kíváncsiságom, de a józanész gyorsan
felülbírálta – hogy nem. A világért sem szeretnék illetlen kérdéseket feltenni.
- Pedig most már elárulhatom. De csak akkor, ha te is
szeretnéd – korábbi kedves jóindulat eltűnt a hangjából. Már valaki mással
beszélgettem.
- Annyira nem is fontos. Tessék csak megkeresni, azt az
embert.
- Hiszen már megtaláltam.
- Megtalálta? Hogyan? – újra és újra meg tudod lepni a furcsa
válaszaival.
- Te vagy az, kincsem – a szavak és a hang ismét a nénié
voltak, de a mosolya megváltozott.
- Lehetetlen – tiltakoztam.
- A hely, az idő és persze a szám is egyezik. Ki más lehetne
az?
- De nem egy buszt keresett? – kérdeztem vissza.
- Csak azt mondták, hogy jöjjek ide és keressem ezt a számot:
11.23. Ez a te születési dátumod. Téged kerestelek, és aki keres, az
talál! Úgy bizony. Ezt nem te akartad és
nem is én. Így kellett történnie.
- Elnézést, de miről beszél? Nem értem.
- Hová megy a busz, gyermekem? Okos kislány vagy, tudod, te
azt!
- Nem tudom – szögeztem le.
- És nem is akarod tudni? – kérdezte mézes-mázos hangon.
- Nem. Nem. Nem. Nem… nem… nem… – minél többet mondogattam,
annál kíváncsibb lettem – talán. Talán.
- Úgy van. Neked is jobb. Szeretnéd te kitalálni? Hiszen itt
álldogál az orrod előtt a megoldás. Csak épp nem lehet látni, ha nem figyelsz
oda – olyan volt, mint egy nagyon gonosz találós kérdés. – Szó szerint itt áll.
- Hiszen csak Ön áll előttem.
- Nem elég, az gyermekem?
Ez után
a mondat után jó alaposan megnéztem a nénit. Alacsony volt, jóval kisebb, mint
én. És vékony, csontos teste volt. Egész lényében olyan kicsi. Hosszú fekete
ruhát viselt és fekete kalapot, ami alatt ősz haja csinos kontyba volt fogva, csak
egy-két apró tincs kúszott ki oldalról. Egy öreg és kopott táskát hozott csak
magával, végig a kezében szorongatva. Szemei feketék, de a karikák alatta, még annál
is sötétebb színűek voltak. Különös módon, ez addig fel sem tűnt. Szinte el
lehetett veszni a mély tekintetében. Komor, már-már gyászos megjelenése
szomorkás hangulatot keltett bennem.
- Talán gyászolni tetszik valakit? Netán a temetőbe tart,
meglátogatni őt? – találgattam, de éreztem, hogy nem ez a helyes válsz.
- Nagyon sok mindenkit kísértem már el végső útjára gyermekem,
most egy kissé másfelé vezet az út. De ne aggódj, az igazságtól már nem jársz
messze.
- Tényleg? – örültem meg a hírnek. Minél hamarabb szabadulni
akartam ettől a rémálomtól.
- Én, kísérlek az utolsó útra. De te, hová mész?
- Az iskolába tartottam…
- Nem az a kérdés, hová indultál, hanem, hogy hová mész.
Mindenki oda tart. Ki hamarabb, ki később ér el a céljához.
- Megyek, jövök, mit számít? Nem értem. És kinek tetszik lenni?
Azt végképp nem értem… én már tényleg semmit sem értek…
- Én vagyok a révész, a vezető vagy a kalauz, ahogy tetszik.
- Maga nem lehet a kaszás! Csak egy furcsa, bolondos, idős
néni – de ezt már én magam sem hittem el, akármennyire is szerettem volna.
- Ha manapság így hívják. Igen. Az vagyok. Na és hová megyünk?
- Nem. Lehetetlen. Én nem megyek sehová – jelentettem ki.
- Nem is azonnal kell. Lehet egy utolsó kívánságod, egy
apróság: merre menjen az út, egyetlen kitérőt tehetünk, de a vége, az úti…
- Úti célja a ha…– fejeztem volna be helyette, de az érkező
busz zaja elnyomta az utolsó szótagot. Felnéztem. Csak annyi állt rajta, hogy 11.23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése