Ébredö hajnal

 Halk és lassú ütemek hallatszottak valahonnan a távolból, épp csak nesz volt. Szépen, egyenletesen emelkedett a tempó, apró csilingelések fűszerezték a dallamot.

Zene volt. Kellemes, lágy és megnyugtató, mint amikor a tavaszi fuvallat leveleket kavargat a föld felett.  Majd nagyon finom ének kíséret került a zene alá. A lassú tánc is elkezdődött. Piciny lények, földöntúli mozdulatvilága. Nimfák apró lépteinek dobogása új varázst csempészett a ritmusba. Elbűvölő, légies mozdulatokkal öltött testet a zene szava. Szinte éreztem, ahogy a ruháik elsuhannak mellettem. Mint a legfinomabb áttetsző selyem érintése, légiesen könnyed. Minden alkalommal szélcsengők ezrei szólaltak meg. Az angyali hangok magukkal ragadva sodortak valami szebb felé. Nem volt más csak ez az idegen világ, mely mégis barátságos volt. Harmónia a mozgás, a zene és az érzelmek között. Talán egymással beszélgettek, vagy üzentek valamit a lábak dobbanásával? A tánc a zene minden rezdülését követte. Hegedűhöz hasonló, kissé vibráló, magas hangok csatlakoztak. Erre nimfák ünnepélyes keringőt jártak, mintha ők is a muzsika részei lettek volna. Egy-egy hang, részből rész, melyet egésszé a zene tett. Szalagok lengtek a lágy testek körül, melyek az elegáns zongoraszóló emelkedett hangjaihoz igazodva csodálatossá tették a koncertet. Fények tánca is fokozta a bűvöletek. A ruhákról visszaverődő sugarak a szivárvány minden színében pompáztak. Esendő kis napsugarak játszották el a szél huncut mutatványait. S a játék csak fokozódott.

Koncert a csúcspontjára ért. A táncolók mozgása akrobatikussá vált, ugrándoztak, közben magasan lebegve az égbolton. Utánuk suhantak a ruháikat díszítő csipkék és szalagok, melyeket mintha csak művészien szétszaggatott volna a feltörekvő ritmus. A hangok életre keltek és követték a nimfákat. Angyali fogócskát játszottak, nevetésük magas, éles hangokkal versengett a dallam kecses fordulataival. Elkezdődött a végjáték. A ritmus mit sem lassult, de az ének elhallgatott. A méltóságteljes hangok uralták a teret. A mesebeli lények kört alkottak. Táncuk elegánsabbá vált, ahogy a zene kiteljesedett. Lassan ereszkedő dallam helyett, minden ütemnél egy újabb tónus csatlakozott. A nimfák, mint apró hangjegyek, átbucskázva egymáson égi kottát írtak le. Csak a fényben hullámzó színes csíkok maradtak a belőlük. De ott voltak. Hallottam lépteiket. A szél felerősödött, e sugárzó fénytől alig láttam valamit.

Egyszer csak a zene megérintett, szólt hozzám: „Siess!” – súgta a fülembe. A hangok, a színek, a szavak egy zűrzavaros kavalkáddá fonódtak össze. A nimfák mozgása kusza lett. A hangok maguknak követelték a szerepet. Csak a fényt láttam már.

Hirtelen egy hangos csattanással véget ért minden. Üvegdarabok csörömpölése hallatszott, mintha valaki magasról szórta volna őket a földre. Meghasadt az égbolt. A varázs is megtört. A mesebeli képből már nem maradt semmi, csak az égen virrasztó fényes napsugarak. A vörös hajnal uralta az eget, egy újabb nap kezdődött, más hangokkal, más koncerttel.