Szakadék

"A mese a fontos, 

nem a mesemondó"

*Kapucsengőnek

Ez a történet most nem csak szól, hanem valakinek, pontosabban valakiknek szól. Szépen leültem, és célzottan megírtam, nem "csak úgy" az eszembe jutott, ami ritka eset. Nem magamról, nem magamnak fogok mesélni, hanem nektek. Hogy miről és miért, megtudhatjátok, ha végigvezetgetitek kusza soraim között rejtőzködő fonalat, felgöngyölítve azzal a hozzám híven allegorikusra sikerült esetet. 
Kellemes kutatást! Olvasatok nagy odafigyeléssel! 

A szakadék szélén állt. Csak állt, és hatalmas szemeivel a felfoghatatlan mélységet kutatta. Még egy lépést tett előre, a sziklaszirt pereme felé, mely jellegzetes, ijesztően ropogó hangot adott ki, de nem mozdult sehová. Rendíthetetlenül kapaszkodva a falba tartotta meg önmagát, és rajta a sorssal dacoló lánykát, a végeláthatatlan zuhanás fölött. Kavicsok csikorogtak, mikor a lány testét a mélység felé hajtva lábait a földbe vájta. Apró kőzuhatag vetette bele magát a sötétségbe, süvítő zuhanásuk hangját felfogták a roppant nagy falak, szinte nem is lehetett hallani mikor talajt fogva porrá zúzódtak. Ismét kövek zuhantak le a szirtről, sűrű porfelhő kíséretében. Majd még több, és még több, és még és még és még...

A lányka körbe-körbe forgott a sziklaperemen, sorban egymás után lelökve a köveket. Finom cipőjével megpöccintve őket, szép íves pályát leírva vette kezdetét utazásuk a semmibe. Hirtelen megállt, lába még a levegőben lógott, de ő lélegzetvétel nélkül, rezzenéstelenül hallgatta a néma csendbe betolakodó, sipító reccsenések zaját. Egy csattanás, majd több kisebb, halkabb zajocska, amit már csak a visszhang közvetít tovább, örökkön örökké, egyre tompábban zúgva a végtelen hasadék falai között. Oly egyszerűen, oly finoman szóltak, hogy emberi fül alig halhatta meg őket, még a végtelen, szinte már tapintható némaságban is, csak erősítették a csendet. Nem volt bennük elég erő, elhaltak a másodperc töredéke alatt, nyom nélkül, emlék nélkül.

Négy lépés hátra, egy oldalra, s ismét a biztonságot nyújtó, unalmas földön állt, tekintetével szorgalmasan pásztázva a kietlen tájat, hosszú-hosszú percekig, a Nappal is vetekedő fénnyel, szeme apró, reményteljes csillanásaival borítva be. Lassan már csak pislákolt a fény, majdnem feladva a keresett, de sehogy sem talált célt. Alig-alig mozogva, csak vonszolva magát, visszamászott a sziklaszirt szélére, mely a már ismerősen csengő, ropogó hangot adta ki, mikor a legszélére lépett, pengeélen táncolva a végtelenség határában. Lassan térdre ereszkedett, majd törökülésbe fonta a lábait, leült. Könyökét az egyik térdén nyugtatva, kezével állát támasztva, farkasszemet nézett a szikrázó, és hatalmas, már majdnem az ég alján járó Nappal. Izzó vöröse a sziklákat is narancsszínre festette, tovább fokozva az irdatlan hőséget. A fullasztó forróságban szinte látni lehetett a túloldalon áramló meleg levegőt, ahogyan az eltévedt ördögszekereket hajtja. Makacs módon, alig mozdultak meg, a lusta szellő, szinte csak egy helyben álldogálva, taszítgatta őket.

Azonban a vibráló fényár, és az irdatlan hőhullámok sem tompíthatták a lázasan kattogó fogaskerekeket, melyek hegyeket mozgató erővel dolgoztak a megoldáson. Nem hunyhatott ki a szikra a szívből, a csillanás sem a szemekből, míg egy ily' roppant vetélytárssal játszotta a tekintetek ősi próbáját. Kihívója maga volt a dölyfös Nap, az áldásos világosság egyedüli ura, ki méltó ellenfélre talált. Talált, és vesztett.

Tenyérnyire táguló pupilla, gyorsuló lélegzet, s egy kiszakadó kiáltás, mely megtörte a némaságot, hirtelen haragos hangokat hozott a csendbe. Elfojtott, majd kitörő kacaj, széles mosolyra húzta, grimaszba taszította a finom ívű ajkakat. Tovaszálló csikorgás és kopott sötétség kísérte a roppant erejű gondolatot, a lány kezébe adta a zárt ajtók kulcsát. Örömmámorában majd' megfeledkezett az ég urával kezdett párbajukról, s még éppen időben szólította fel ugrásra kész testét a maradásra. Nem, nem adhatta fel akkor, pont abban a pillanatban, mikor megtalálta a célhoz méltán furmányos megoldást. Nemes döntés csillogott a tekintetében, s a fellobbanó láng legyőzhetetlenné tette őt. Szemei ismét fénylettek, szikrákat szórtak a mélységbe. Csak várt, egy néma kőtömb nyugalmával várta elkerülhetetlen sikerét, mellyel térde kényszerítheti magát a nagy Napot, ezzel méltán elnyerve az uralmát a fény világa fölött.

A győzelem édes ízét még hamarabb érezhette meg, mint azt ember, vagy isten megsejthette volna. Még le sem bukott a föld alá a Nap, még előtte, egyre hatalmasodó sziluettje elé egyetlen, aprócskának tűnő, de mégis hatalmas felhő kúszott be. Az üres égbolton lassan sodródó puha pamacs teljesen eltakarta a magatehetetlen fénygömböcöt, ha csak egy pillanatra is. A lehetetlennel is vetekedő esemény úgy meglepte mindkettőjüket, hogy helyükhöz fagyva csak meredtek egymásra. Ki-ki felocsúdva, tettekre készen indult tovább. A Nap szégyenkezve, egyre gyorsabban süllyedt a horizont alá, a lány pedig kacagva nézte győzelme rettenthetetlen bizonyítékát. Felállt, kihúzta magát, diadalmasan felemelte karját, majd színpadiasan meghajtotta fejét csendes közönsége előtt. S felzúgott a néma tapsvihar.

Bíborba öltözve kezdett neki őrült, de annál logikusabb terve végrehajtásának. A sikerének mámora, hogy néhány keresetlen pillanatig uralhatta az eget mindent látó szemével, olyan erőt adott neki, mely világokat szakíthatott volna szét, egyetlen sóhajtással. Csak játék volt, de micsoda kegyetlen, sorsfordító küzdelem. A Nap lenyugodott, míg ő fennmaradt. Fenn, a magasban táncot lejtett a szakadék szélén. Lassú, szép, köríves keringővel kezdte, hallgatta omló lépteinek zaját, kísérve a szikla vékony reccsenéseivel. Egyre gyorsabban és gyorsabban rótta köreit, majd középre érve, ritmust váltott, új színt vitt a könnyed előadásba. Dinamikusabb és durvább dobbantásainak zajától visszhangzott a hosszú hasadék. Egyik lábát a másik mellé téve hirtelen megállt, majd felugorva összecsattintotta őket, közben kezeit magasra emelve hívta fel magára végtelen közönségének lankadatlan figyelmét. Picinyke, alig néhány lépésnyi színpadán fenséges győzelmi rituálét rendezett, megmutatva hatalmát égnek, és immáron földnek is. Mozdulatai nyomán recsegett a szikla, s ő megadta a kegyelemdöfést. Bámulatos ugrásából földet érve leszaggatta a végtelen hasadék faláról a sziklaszirtet.

Már nem csak álldogált, és merengett a végtelen mindenségen. Meg akarta ismerni a mélységét, a hangját, az erejét. Látni akarta hogyan pusztít el akár egy egész sziklatömböt, egyetlen rezdülés nélkül. Ahogy szépen, ütemesen felkavarodik a por, mikor letörik a szikla a falról, majd süvítve, a levegőt szétszakítva zuhan, és csak zuhan, és zuhan, és bamm. Földet érve aprócska darabokra szakad, majd ezek a darabocskák szétszóródnak, még kisebb részekre hullnak, és így tovább míg porig nem morzsolódik a szerencsétlen áldozat. És így is történt. A szikla leszakadt, lezuhant és szétzúzódott a szakadékban. Pontosan ugyanabban a másodpercben, mikor a lány egyetlen szökkenés után, az eget átszelve suhant a biztonságot nyújtó földnyelv megmaradt része felé. Fejjel lefelé a semmibe kapaszkodva láthatta művét, azt amit a lelke mélyén tudni akart. Halkan talpra esve, nem nyomta el a pusztítás utolsó, gyönyörű hangjait. Minden néma zajt hallani akart, isteni szemén át a láthatatlant észrevenni, s kitárulkozó szívével a lehetetlent befogadni.

Tökéletes volt. Azok a már rozsdásodó fogaskerekek nem hagyták cserben, s terve tökéletesen sikerült. Fürödve az újabb csodában ismét kiállt a szakadék szélére, pontosan a leszakadt sziklaszirt helye elé. Letekintett, hosszasan tanulmányozva mélybe hullott színpadát. De ennyi sem lehetett elég. A szemeiben tovább éget a láng, mely beborította teljes testét, tűzbe vonta lelkét, s mardosta a szívét. Tombolt benne a vihar, újabb eszeveszett cselekedetre hívta ki őt. S a lány igent mondott. Legyőzhetetlen akaratával bármivel szembenézett és nyert. Kihívta a sorsot és heves csatájukból győztesen került ki. Igen, ez volt a lány ereje, az ő műve, mely legendássá tette és kiemelte a földi halandók közül. Istenné vált.

Szökdécselve távolodott a szakadéktól, szinte lebegve a föld fölött, előre nézve, vissza se pillantva dúló harcainak helyszínére. Majd megtorpant, de csak egy pillanatra. Szaladni kezdett, futni, rohanni, száguldani, vissza, vissza a hasadék felé. Nem állt meg, már nem állhatott meg. A széléhez érve minden erejét összeszedve elugrott, talpa alatt megrepedt a szikla, beleremegett az egész föld. Míg zuhanva szelte a levegőt, érezhette a végeláthatatlan mindenség hatalmát, melyet a sötét szakadék is birtokolt. Átvette magát a mindenséget hátrahagyva, a végtelenség fölött új utakat keresve.