Rémálom

*Ajánlás: Shironak, az emlékekre

*Egy kis előzetesnek:  ezen az írásomon több, mint másfél évet dolgoztam, és még mindig nincsen teljesen készen, észtre lehet venni, mit mikor írtam. Még Sopronban kezdtem el írni, majd a vonaton fejeztem be, hazafelé.

* * *

 Odakint, az udvaron száz ágra sütött a nap, így kimentem a teraszra és kifeküdtem a csempézett részre, ami kissé árnyékban volt. A fülledt meleget nem sok élőlény bírta, de ahogy haladt lefelé a nap az ég tetejéről, egyre többen előmerészkedtek.  A szél is feltámadt, de a madarak mégis kósza táncot jártak a felhők előtt. Én azzal szórakoztam, hogy különféle alakokat kerestem a felhőkben. Egy idő után csődöt mondott a fantáziám, így meguntam a formák keresgélését. A madarak mellett feltűnt néhány denevér is, mivel eljárt az idő felettem, és szürkülni kezdett az ég. Még éppen látszottak a naplemente csodás színpompájának utolsó maradványai. Keveredett a piros, a lila és a szürke a kékes égbolton. Elvándoroltak a felhők, így az teljesen tiszta volt, még a Hold is látszott. Egy repülő suhant el felettem, hosszú csíkot húzva maga után. Azt hiszem, a már így is kósza gondolatimat is magával rántotta. Talán álmodtam, vagy csak álmodoztam, de a valóságtól igen távol jártam, messze-messze a felhők között.

A kék ég hívogató volt és én szálltam felfelé. Suhantam szélsebesen a fényes nap felé. A sűrű felhők puhán simogatták a bőrömet, de a szél tépte a hajamat és a ruháimat. A szemem könnyezett, ezért be kellett hunynom, de még így is jó volt.

Egészen máshol ébredtem, egy vad és sötét erdőben, ami tökéletes ellentéte volt a kék égnek és a puha felhőpamacsoknak. Nyomasztó volt, így próbáltam másra gondolni, menekülni visszafelé a gondolataimon keresztül, de nem sikerült. Lassan felkeltem és körbenéztem.

A fák furcsa formájúak voltak, kacskaringósak, ferdék, öregek és megdőltek, mintha elfáradtak volna a hosszú élet súlya alatt. Vagy a sok kristálylevél húzta le őket? Jobban megnézve, mind repedezett vagy törött volt. Alattuk, a gyökerek kiálltak a földből, a rózsák maradványai közül. Kis körbekerített részek lehettek, ahol a virágok felfutottak a kerítésen, de most a kerítések kidőltek, össze-vissza álltak az elszáradt bimbók és lehullott rózsaszirmok között. Furcsán mutatott az egész. Az ösvény már alig látszott ki a törött kristálylevelek és kerítésdarabok közül. A hideg rázott a látványtól, de továbbmentem.

Előrehaladva megpillantottam a holdat. Szikrázóan gyönyörű volt, pont ugyanolyan, mint bármikor máskor is. Ez megnyugtatott, az egyetlen állandó szépség, ebben a különös, rideg erdőben. A fénye beragyogta a helyet és kísért a néma utamon tovább.

Az állatok mintha eltűntek volna, se madarak, se emlősök, se bármi más, semmi mozgás. Az élet teljesen eltűnt a rengetegből, elveszett a hangtalan sötétségben. Mégis, hirtelen egy apró gyíkon villant meg a hold fénye, igazán aranyos volt, ezért közelebb mentem hozzá. Még meg is érinthettem, akkor sem moccant. Végighúztam még egyszer az ujjam a tükörfényes hátán. Hideg és fémes tapintása volt, mintha ő is egy kemény kristályból lett volna. De mikor felemeltem az ujjamat, mégis megrepedt. A repedés lassan futott végig a testén, majd hirtelen darabokra esett és porrá vált. Egyszerűen csak megszűnt létezni. Mintha már nagyon öreg lett volna, s réges-régen ott szobrozna a kövön. Sokáig elnéztem a maradványait, nagyon sajnáltam szegényt. Végül csináltam neki egy apró keresztfát a földön lévő kristályokból. Muszáj volt otthagynom, mert már kezdtem fázni, mintha elrepült volna az idő. Felnéztem az égre, de a Hold pontosan ugyanott állt, mint korábban. Ahogy jobban megfigyeltem, meg volt repedezve. A kísérteties erdő egyre furcsább volt.

Elindultam a végeláthatatlan sötétségbe, egyetlen kísérőmmel a búskomor és fagyott holddal. Talán nem is volt hidegebb, a szél sem fújt. Állt a levegő, egy lélegzetvételnyit sem mozdult. A levegőben megálltak a letört kristályok darabkái, melyeket nem tartott semmi. A kósza faágak között darabokban pókháló lógott, kristályból, akárcsak a levelek. Az ici-pici pók is ott figyelt rajta, elrévedve a semmibe. Szívtelen, kegyetlen, mozdulatlan erdő, az élet már rég elhagyta, mert megállt az idő. Csak a kristályosodó maradványai között sétáltam. A hideg is kirázott a tudattól, hogy egy holt helyen járok. Nem úgy, mint egy temetőben, itt az erdő volt halott. De csak mentem tovább, rettegve attól, hogy engem is elér a végzetem, nekem is megáll az idő.

Eljátszottam a lehetőségekkel, mi is történhetett. Ez nem emberi kéz munkája, nem természeti csapás. Valami felfoghatatlan szörnyűség történt az egykor virágzó hellyel. Messze jártam a gondolataimban, amikor hirtelen lefejeltem egy ágat és hátra estem. Az ág is megrepedhetett, mivel mire feleszméltem már előttem hevert darabokra hullva. Semmi hangot nem adott ki, se reccsenés se puffanás, csak az én fékevesztett sikolyomtól volt zajos a hely. Szépen lassan rájöttem, hogy senki sem hallhat a holtak erdejében, így inkább elhallgattam. A hangtalan erdő csöndjében még a szívdobogásomat is lehetett hallani. Az enyhe sokk után, próbáltam legyőzni a félelmemet, de nem tudtam megállni, csak rohantam keresztül az erdőn. De a kegyetlen képek egyre csak ismétlődtek, sosem fogytak el.

Néha egy-egy részen ritkultak a fák. Valaha gyönyörű, virágzó tisztás lehetett, de most a kísérteties fejfákká változott virágok temetője volt. Siratták a halált néma emlékként. Találtam egy hatalmas törött követ az egyik tisztás közepén. Közelebb mentem és rátettem a kezem. Mivel nem hullott darabokra, mint a kis gyík, letelepedtem mellé. Lehunytam a szemem és nekitámasztottam a hátam. A némaság szinte kongott a levegőben, a rémület egészen a csontomig hatolt. Nem volt megnyugvás. próbáltam elterelni a gondolatimat, de csak álomba zuhantam.

Álom az álomban. Azt láttam, ilyen lehetett az erdő régen. A közelében volt egy város is, amit eddig nem találtam meg, de már sejtettem, hogy merre lehet. Csodálatos volt. Mindenütt zöld, virágzó táj, a vidám városban nyüzsgés, nevető gyerekek és rohanó felnőttek. Ez a másodperces vízió olyan ismerős volt… De nem nézhettem sokáig. A varázslatos kép hirtelen elsötétült, minden és mindenki felett bíráskodott az ég, ahol az ítélet a halál lett.

Felriadtam erre a képre, visszakerülve az erdőbe, amiről már nem is tudtam, hogy igazi e. A valóság az, vagy tényleg álmodom. Az utóbbiban reménykedtem, hiszen egy pillanatra a múltat láttam, majd a jövőt, egy szörnyű tragédiát. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy ez igaz lehet, de a józan gondolkodás határait megbontotta a rettegés. A szemem előtt újra és újra felvillantak a képek. A szívem zakatolt, a lábaim maguktól mozogtak. El, el innen… Újra menekültem.

Az erdő kezdett ritkulni, és egy dombos tájon találtam magam. Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, majd hátra se nézve elkezdtem lemászni a hasadt domb szétálló darabjai között. Nem a gondolataim vezettek, csak mentem előre, rá se nézve, hogy milyen veszélyes helyen mászok le. A kristályok élei vagdalták a kezem, széttépték a ruhám. Az utolsó lépéseknél, szinte összeestem, valahogyan mégis lejutottam. Rögtön nekidőltem egy egészen épnek látszó falnak. Összeszedtem magam és a nem létező megmaradt erőm, majd továbbmentem. Felnézve megláttam a várost, ami talán még ijesztőbb volt, mint az erdő. Ezer évesnek látszó, romos házak álltak a valaha rendezett utcán. A kertekben darabokra hullott kerítések, ugyanolyan furcsa fák. Egy összedőlt kristály játszótér fájdalmas látványt nyújtott. Valaha olyan lehetett, mint az városunk melletti apró park. Az utca is kísértetiesen hasonlított egy külvárosban lévőre, de itt szinte egyenesen a főtérre nyílt a kilátás. Inkább a távolabbi gyerekjátékok felé vettem az irányt. Nem akartam látni, hogy nézhet ki a belváros.  Amikor közelebb éretem a játszóhoz észrevettem, hogy van valami a toronyban. Mikor jobban megnéztem rájöttem, hogy nem valami, hanem valaki. Egy kislány aludt csendesen a saját börtönébe zárva, akár csak Csipkerózsika, a herceg csókjára várva. Az anyukája a létrán állva nyúlt utána. A könnyem is kicsordult a kegyetlen jelenet láttán.  De a könnycsepp földet sem érhetett, a levegőben fekete füstté változott. A kezemet a szememhez emeltem, hogy letöröljem a többit. Mikor elvettem, láttam, hogy sötét színűre festették az ujjaimat. Ettől, csak még jobban zokogni kezdtem, majd elrohantam. Már nem a várostól rettegtem, hanem magamtól. Futás közben egy hosszú fekete füstcsíkot húztam magam után, mintha megtestesülne az egyre erősödő félelmem.

A város egyre ismerősebb lett, mintha az otthonom lett volna, kristályba borulva a fagyott időtől. Ahogy közeledtem a központ felé, egyre jobban kezdtem róla meggyőződni, hogy tényleg a szülővárosomban bolyongok. A különbség, hogy az emberek… kővé váltak, vagy fémmé… vagy kristályokká. Párok az utcán, magányos idősek a törött, nyitott ablaktábláknak dőlve. De, de mindenki olyan nyugodt volt, mintha nem is tudtak volna róla, hogy megfagytak. Velük ellentétben az állatok elbújtak vagy lesütötték a szemüket. Ha véletlenül látszott a tekintetük, csak a mélységes, rettegés és félelem tükröződött bennük.

Az építmények szétporladtak, a szökőkút vize fekete, homokszerű anyaggá szilárdult. Egy aprócska fiú mosta benne a kezét, mögötte bújt meg a kutyája, egészen a lábához szorítva a fejét. A kisfiú arca megrepedt, de mégis felismertem benne a szomszéd srácot. Ébenfekete haja, most szürke fém lett, valaha csillogó szeméből kihunyt a fény.

Szépen, lassan otthagytam. Nem mertem tovább menni, rettegtem attól, hogy mást is így kell látnom. A fekete város, nem is hagyott nyugodni: sorra ismertem fel a barátaimat és a barátnőimet. Nem merten hozzájuk érni, vagy közelebb menni, nehogy ők is elporladjanak, és örökre eltűnjenek, akárcsak a gyíkocska.

Hirtelen egy különös érzés kerített a hatalmába, a pánik. Összeszorult szívvel, mégis őrölt kíváncsisággal rohantam hazafelé, tudnom kellett, hogy mi történt. A látvány sokkoló volt. A kerítésünk törött keresztekké sorvadt, a bonyolult mintha eltűnt, szívtelen temetővé változott. Az egyik csorba rész felett megpróbáltam átlépni, de egy szúrós ágba beleakadt a táskám. A kis szütyő egy villanás alatt átvette a kerítés anyagát, majd a pántja lebomlott a vállamról, fémes kristályként, hangtalanul a földre hullott. Ezek után semmihez sem mertem hozzáérni, csak beljebb sétáltam a kertben. A bársonyos fű eltűnt, hideg kő borította a földet. A ház szinte már összeomlott. A terasz töredezett, szürke kristály volt, mely visszaverte a dacos hold fényét, alulról világítva meg a családi jelnetet. Minden mozdulatlan volt, akár egy fénykép. Az egész család az asztalnál ült… kivéve engem. Én éppen a kerti csapot zártam el, időtlen időkre hozzákötődve… vagyis nem én, hanem a tökéletes hasonmásom. Egyszerű, koromfekete kristálylány volt, egy hatalmas repedéssel a mellkasán, amit világosabb por vett körül.

Lehetetlennek tűnt. Számomra is megállt az idő, éppen azután, hogy felébredtem. Ugyanazt a ruhát viseltük, egyformák voltuk, csak az ő hajából már majdnem kiesett a hajgumi, teljesen szét volt csúszva. Vagyis nem az ő, az én hajamból. Én. Én voltam az, csakis én lehettem. És kristállyá váltam, nekem is megfagyott az idő. A gondolataim össze-vissza csapongtak, nem akartam ilyenné válni, vagy azt, hogy a barátaimmal, a családommal, sőt az egész világgal ez történjen. Talán akkor láttam a sorsot, a jövőt, ami még változhat. Vadul kattogtak a fogaskerekek… próbáltam valamit kitalálni…

Hirtelen furcsa érzésem támadt, mintha a hajam csiklandozná az arcom, pedig egy szabadon kószáló tincsem sem volt. Majd a szelet is érezni kezdtem, simogatta az arcomat. A fagyott városban nem fújhatna a szél. Egyszer csak zúgni kezdett a fejem, majd rázkódni a vállam. Szépen lassan sötétült el minden. Lehunytam a szemem és mikor kinyitottam, már otthon voltam. Visszazuhantam a saját világomba, a normális életbe. Szerettem volna elhinni, hogy egy egyszerű rémálmot láttam, de nem tudtam kiverni a fejemből a képeket. Annyira valóságosak voltak. Az emlékek behatoltak a tudatalattimba és még percekig kísértettek, halkan suttogtak a fülembe. Mindig ugyanaz a kép villant fel: a fagyott családom. Egyedül anya szavai kezdtek kissé kizökkenteni, mire ismét beugrott a kép, ahogyan kőbe zárva áll a teraszon, az asztal mellett.

A hajam megint csiklandozni kezdte az arcomat, már a fele kilógott a copfomból. Haj. A hajam, majd ismét villant egy kép, szétcsúszott copfban a kerti csap mellett. Gyorsan felkeltem és szépen összefogtam a rakoncátlan tincseimet. Nem akartam a kertben lenni, és a teraszt bámulni, inkább bementem a házba. Anyu utánam kiáltott valamit, de már nem hallottam. Kinyitottam az ajtót, vissza se fordultam, csak hagytam becsapódni magam mögött. Beszaladtam az előszobába a kedvenc mamuszomért, majd a konyha felé vettem az irányt.

Véletlenül lelöktem egy stóc tányért, aztán talán megcsúsztam a kövön. Minden olyan gyorsan történt: kapaszkodni próbáltam, ahogy csak bírtam, a szekrény tetejébe, a polcokba, a késtartóba, amit fel is borítottam, majd a pulton lévő tálcába, ami mellett elsuhant a kezem, magamra borítva a rajta lévő poharakat. Csörrenést hallottam és erős fájdalmat éreztem a mellkasomban, majd koppant a fejem a kőpadlón, a törött tányérok közepében. Mindez, azt hiszem egy tizedmásodperc alatt történet. A mellkasom szúrt, a fejem majd széthasadt a fájdalomtól, de feltápászkodtam és elindultam kifelé. Közben a bátyám nagyban kiabált, hogy mit törtem már megint össze, de alig hallottam. Homályosan láttam és kezdett elfogyni a levegőm. Elértem a bejárati ajtóig és megpróbáltam kinyitni, de nem akart sikerülni. Lábbal nekiestem, mire kicsit megtántorodtam, de legalább kinyílt. Léptem párat, majd éles fájdalom hasított a vállamba, lehet, hogy nekimentem az ajtófélfának. Alig-alig bírtam kifelé vonszolni magam. Átléptem a küszöböt, de megbotlottam a lépcsőn lefelé és térdre estem, lezuhantam a fűbe. Még lassabban felkecmeregtem, elértem a ház oldalát, ahol a kis teraszon, bent a sarokban vacsorázott a családom. A korlátba kapaszkodva eljutottam a kerti csapig, ahol tompán hallottam egy szörnyű sikolyt, azt hiszem a húgomét. Erre az egész család felém fordult, de csak épphogy láttam őket, kezdett minden elsötétedni. A lábaim sem bírták tovább, így rárogytam a kerti csapra. Lenéztem, az utolsó pillantásaimmal megláttam, hogy egy kés áll ki a mellkasomból.

Ekkor állt össze a kép. Nem álom volt, látomás. Látomás a jövőről. A jövőmről. Nem fagyott meg az idő, nem vált kristállyá a világ. Csak én. Csak én fogok meghalni, senki más.

A szemeimet már nem bírtam kinyitni, nem láthattam többé a családom, az álom volt az utolsó lehetőség. Az összetört város, a kőbarátok, a fagyott családom és a kristály énem már csak emlékek.

Örök kristályszoborként fogok díszelegni az emberek emlékezetében.