Tükör - részlet

*Csendesen-novellák: Egy több, kisebb részből összeálló, allegorikus történet az emberi akaraterőről, és arról, hogy mire képes egyetlen ember, és a nagy tettek, tragédiák hogyan változtatnak az emberek jellemén. 

     -->   1. Tükör /részlet 

Csendesen felpillantott, majd szembenézett önmagával. Tekintete olyan volt, mintha már semmi remény nem lenne. Mély sötétség tükröződött szürke szemeiben, melyeket koszos, törött lencsék mögé rejtett. Arcát kócos, fakóbarna haj keretezte, mely itt-ott az ég felé meredt, de a megzabolázott tincsekből összerakott fonás is kezdett kibomlani. Az elszabadult szálak töredezett végei eltakarták kiálló arccsontját, de az sem leplezhette, hogy milyen beesett és sovány az arca. Sápadt volt, szinte holt fehér, csak szemei alatt húzódtak mély, lila karikák, pisze orrát pöttyözte néhány koszfolt. Szája sarka  legörbült, mosolyra sosem húzódó ajkai mögül nem villantak elő fehér fogai. Vékony, csontos ujjaival próbálta megigazítani a haját, a füle mögé tűrve néhány  tincset. A kicsiny ujjakhoz apró kezek tartoztak, olyanok akár egy gyermeké. Alakja is hasonló volt, nyaka vékony, vállai csapottak. Egy kicsit görnyedten állt, így még esetlenebbnek tűnt. Próbálta kihúzni magát, hogy jobban lássa a tükörképét a repedt ablaküvegben, de ha nyújtózkodott, akkor mindig lecsúszott a válláról a túlméretezett kabát, kivillantva szakadt blúza alól hamuszín bőrét. Ugrált is, majd pipiskedett, végül feladta. Fejébe húzta ügyetlen kalapját, amit már évekkel ezelőtt kinőhetett, majd egy pocsolyát átlépve továbbment. Csak sétálgatott magányosan, a gondolataiba merülve, kerülgetve, vagy átgázolva a kisebb-nagyobb vízfoltokon, néha belepillantva egybe, tovább nézegetve siralmas külsejét a mogorva víztükörben.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy aprócska körök terjednek szét a pocsolya felszínén, kis cseppecskékben elkezdett szemerkélni az eső. Gyorsan egy elhagyatottan álló, kissé romos ház védelmébe menekült, majd keresett magának egy kis kuckót a fal tövében, ahol meghúzhatja magát a vihar elől. Ekkor talált a falnak támasztva egy régi, rozoga állótükröt. Közelebb lépett hozzá, hogy pont szemben álljon vele. Így már nem csak a halvány és elmosódott képét láthatta, mint korábban az ablaküvegben. Teljes valójában szemlélhette meg tökéletesen pontos és fájóan hű mását. Szomorú szemeivel láthatta ócska és mocskos ruháit, melyek közül egyik sem illet rá, vagy kicsi volt, vagy túl nagy. A kinyúlt, szakadt darabok egyszerre terelték el és hívták fel a figyelmet aprócska termetéré, törékeny alakjára, meggyötört testére. A megtépett kabát ujja sem takarta, csak könyékig, gyenge karjait. Csont soványan lógtak oldala mellett, itt-ott ezüst hegekkel díszítve, melyek alig látszottak az elnyűtt kötéstől. A hatalmas kabát alá egy elszabott, ócska blúzt került, ami derékban bő volt és szakadt, de mellkasán szinte látni lehetett alatta a kitüremkedő bordáit. Nem takarta el keskeny csípőjét sem, szinte lecsúszott róla a kopott nadrág, mely alig ért a térdéig. Fehér foltokban kivillant bőre, csontos térde, koszos, piszkafa lábai. Karjaihoz hasonlóan, rongyos kötések borították a bal lábát is, itt-ott sötét foltokkal tarkítva, vérvörössel átáztatva. A képet két picinyke lábfeje zárta, amiken két különböző, cipőnek már alig nevezhető lábbelit viselt.